M.K.Krisztina írása
A 6 éves kisfiamnak olyan arca van, mint egy angyalnak, csodálatos zöld szemeiben pedig mindig ott bujkál egy kis csibészség. Peti bolondos zenére táncol, és bohóckodásával szórakoztat minket. A bátyjának azt mondja, hagyja békén, a húgát pedig piszkálja, miközben ő a házi feladatát írja. Peti és a legtöbb gyerek között az egyetlen különbség az, hogy amíg az iskolában van, ő néma.
Nem emeli fel a kezét, hogy válaszoljon egy kérdésre, vagy hogy kérje, hogy kimehessen a mosdóba. Amikor a testnevelés órán a gyerekek sorban számolnak, Peti csak felmutatja az ujjait, és egy pillanatra csend támad, amíg az utána következő gyerek ki nem mondja a következő számot. Ő nem értelmileg sérült vagy autista. Nem siket, és nem beszédhibás. Peti szelektív mutizmusban szenved.
Ez egy olyan szorongásos zavar, amelyben egy gyermek, aki otthon a biztonságos környezetben beszél, képtelen megszólalni az óvodában, az iskolában vagy más társas helyzetekben.
Az ilyen gyerekek általában beszélnek a szüleikkel és a közvetlen családtagjaikkal, de például más rokonokkal gyakran nem. A húgom sosem hallotta őt közvetlenül beszélni. Amikor Peti óvodás volt, azt hittük, kinövi ezt a szélsőséges félénkséget. Ezt mondta nekünk mindenki, beleértve a gyermekorvosát is.
Amikor Peti tanító nénije először köszönt neki, ő dermedten megállt, és nem tudott szemkontaktust létesíteni. A tanítónő megkérte, hogy keresse meg a nevét a polcokon, és mivel már el tudta olvasni a nevét, azt hittem, majd rámutat. Ehelyett úgy állt, mint egy szobor, képtelen volt megmozdulni. Reméltem, hogy ez a reakció nem jelzi, hogyan fog telni az év.
Később azonban a férjemmel ellátogattunk Peti osztálytermébe, hogy megnézzük miket csinált eddig. Peti neve mellett egy üres hely volt, ahol formáknak és színeknek kellett volna lennie. Bár ő már 2 éves korában megtanulta a formákat és színeket, nem tudta ezeket a tanító néninek megmondani. Egy fára papírból készült almákat akasztottak fel, amelyek a többi gyerek kedvenc almáját jelképezték, Peti almája nem lógott ott, mert ő nem tudta megmondani, mit szeret. Sírás szorongatta a torkomat! Hazafelé tartottunk, azon töprengve, hogyan tehetnénk jobbá a helyzetet a fiunk számára.
A következő hónapban az iskolavédőnő információkat adott nekünk a szelektív mutizmusról. Akkor jöttünk rá, hogy Peti csendjének talán neve is van. Felfedeztem, hogy a szelektív mutizmussal küzdő gyerekeket gyakran félrediagnosztizálják autistaként, értelmi fogyatékosként vagy dacosként.
Most minden szemkontaktus, amit Peit létesít, minden mosoly, amit ad, minden hang, ami otthonunkon kívül elhagyja a torkát, hatalmas áttörés számunkra, és már voltak ilyen pillanataink. Boldog vagyok ezekkel az apró lépésekkel, de vágyom arra a napra, amikor Peti csak a könyvtárban vagy a moziban lesz csendes, és amikor a világ többi része is meglátja azt a ragyogó és boldog személyiséget, amit nekünk tartogat. Talán akkor megosztja majd a történetét, és segít más csendes gyerekeknek.